-egy kis novella tőlem-

„Komolyan, ezen múlna minden?” – forgolódott a gondolat Zsófi fejében már napok óta. Fel-feltört az elméjében, mintha csak a szívéből vezényelt folyamat lenne és sehogy sem tudta letenni. Már egy hete is van annak a konfliktusnak, ami közte és egy másik anyuka között zajlott le a messenger-csoportban. 

„Az hót ziher, hogy az a csaj nem töpreng rajta!” – próbálta nyugtatni a lelkét. És valóban, rövidebb-hosszabb ideig sikerrel járt vele. Próbált kilépni önmagából és csak élvezni a látványt, ami éppen elé tárult: hat éves kislánya tenyere szétnyílt, és az addig görcsösen tartott szalag lassan, csiklandozón elhagyta tenyerét. Szállt. Szállt egyre magasabbra, rákötözve egy szép lila léggömbre, amin cirádás betűkkel írt lapocska lobogott a lengedező szélben a felirattal: „Búcsúzunk”. 

„Olyan gyorsan elröppent ez a pár év, csak úgy elszállt, akár ez a léggömb!” – ringatta lelkét Zsófi, és a szeme sarkában megjelent könnycseppet letörölte zsepije csücskével. A csücskön maradt némi fekete folt a sminkből, ezért díszes kis tükrében ellenőrizte arcát, hogy minden illően néz-e ki. 

Megnyugodott, hogy a smink még most is tökéletes, nemhiába: a megfelelő márkát kell használni. Jutalmazta magát okos gondolatáért, miközben gúnyosan elmosolyodott Bandika anyukáján, aki ugyan próbált valamit javítani elcsigázott fáradt szemein, de az izzadság a nyári forróságtól azt már rég lemosta. Igaz, Bandika anyukájának nem jutott árnyék az ünnepségen, de Bandika anyukája amúgy sem szokott leülni, mert Bandika nem képes egy helyben ülni. „Hú de jó, hogy Bandika másik suliba megy…” 

Zsófi megint azon kapta magát, hogy vívódik. Hisz ő jó anya, nem? Miért kéne marcangolnia magát, csak azt teszi, ami a gyerekének jó. Megvette lányának azt a kopogós cipőt, amit az ortopéd orvos javasolt, megfelelő tápláló avokádós reggelit adott neki, hogy a kimerítő ballagási ünnepségen jól tudjon teljesíteni. Elegendő vizet is ivott a kis Kata, megvan a napvédelem és egyébként is, szólt óvó nénijének, hogy Kata érzékeny bőrű és árnyékban kell állnia. És Ilona néni úgy szervezte a kis ballagó pajtások csoportját, hogy valóban, Kata árnyékban állhatta végig az egy órás ballagási búcsúztatót. Egyébként is, Bandika úgy sem állt be a sorba, ő csak bohóckodott összevissza. 

A léggömb elszállt. Magasra – már senki sem látta. Csak a kis Bandika integetett utána mosolyogva, és szegényes, kisded szókészletével ennyit mondott: „pápá”. 

Fotó, katt. Egy kis bájcsevej. 

Az ebéd nem ízlett Katának, kevesellte a fagyit. 

-Az oviban jobb! – állapította meg a kiscsaj. „Jobb, persze hogy jobb! A sok rántástól és cukortól – morogta orra alatt Zsófi -, görcs fog többet rendelni neked többet ilyen tápláló kaját!” – de mosolyogva elvitte a mosogatnivalót, és azzal nyugtatta magát, hogy egyszer ballag oviból a lánya, ennyitől nem kell kiakadni. 

És ismételten feltört a csoportbéli vita, hogy „ennyitől nem lesz gond, nem ezen múlik…”. 

Zsófi sikeres biztosítási ügynök volt egy piacvezető banknál. Kellemes megjelenése, empatikussága miatt sok ügyfelet tudott megfogni, és azokat megtartani. Fura mód sok olyan vitás eset is volt, amikor az elégedetlenkedő károsult megbékélt, és maradt a banknál, sőt új szerződést is kötött Zsófi segédkezésével. 

Zsófi hitt és bízott a munkahelyében. Már sok éve ott dolgozott, megbecsülték és szépen lépegetett a ranglétrán. Mindig az irodájában hagyta munkáját, családi életébe nem zavart be neki. Egészen a bizonyos ballagás után hétig. 

Mint minden reggel, tápláló reggelit készített lányának és férjének, meg természetesen saját magának is – hajnali futása után. Nem volt neki megerőltető, hisz a futás mindig energiával töltötte fel, feje kitisztult és jó hangulatban indította útnak férjét kislányukkal. Neki nem esett útba az óvoda, de férje mérnöki irodája pont a szomszédban volt, ezért természetes volt, hogy minden reggel és délután apás programja volt Katának. Néha még egy kis titkos palacsintázást is megejtettek, amiről természetesen tudott Zsófi is. Ez a kis játék belefért életükbe, nem számított titkos hazugságnak. 

Zsófi is felöltözött irodai öltözékébe, kifinomult visszafogott kosztümjébe, majd beült saját autójába. Sosem szeretett nagy forgalomban közlekedni, feszültté tette, emiatt mindig korábban ért be munkahelyére. Szerette ezt a rutint, mert tényleg rá tudott hangolódni a munkahelyi feladataira. De ami aznap történt, arra nem tudott, vagy lehet inkább csak nem akart felkészülni. 

A bank nyitásakor egy régi vágású, egyszerű öltönyös, idős, bicegő úr jelent meg az ajtóban. Biztosítási ügyben érkezett, megadta adatait és Zsófihoz irányították. 

– Jó napot kívánok! Miben segíthetek? 

– Jó napot! – mondta szomorkás hangon az öreg. – Szűcs Antal vagyok. Azért jöttem, hogy a bank kifizesse nekem a káromat. 

– Rendben, akkor kérnék iratokat, és utánanézünk a dolgoknak. Addig is kérem, mesélje el milyen káresemény érte Önt! 

– Megdöglött három tehenem. Mind borjasak voltak. A károm tetemes, fel kell adnom a gazdaságom. A megélhetésem… az élete… csuklott el a hangja, visszatartva felöklendező dühét és keserűségét. 

-Oh, nagyon sajnálom! Tényleg, elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet. De kérem, tudná nekem igazolni, hogy mi is az ok? Látom már a szerződését, igen úgy néz ki, a bank tud önnek segíteni. De azért vannak olyan iratok, amik szükségesek, hogy minden rendezve legyen. 

-Igen. Természetesen, itt az állatorvos igazolása. Boncolták őket. A bendőben összetekeredve találtak kötöző szalagokat, meg szakadt lufikat, és képzelje az egyiken rákötve volt egy laminált papír is „Búcsúzunk” felirattal. Fiam szerint ballagásokra csinálnak ilyeneket. Há’ de most mondja meg, mi a bánatér’ eregetnek lufikat az égbe?! Ezeknek nem tanították meg gyerekkorukban, hogy nem szemetelünk?! Nekem most három tenyésztehenem pusztult bele. Hogy mennyit szenvedtek azok! A borjakra meg megvolt a vevőm. Több milliós a károm. A fejősek java el van apasztva, de ha fejném is őket, nem hoznak a gazdaságba annyi bevételt, hogy fennmaradjunk… meg a boncolást is ki kell fizetnem. Meg fejlesztettünk pályázatból, amihez hitelt is fel kellett venni, amit már törlesztenünk kell… Jaj, csak akkor nem veszítjük el az otthonunk, ha a biztosításból ki tudjuk fizetni a bankot – és ekkor már elsírta magát a férfi. Nem tudta tovább tartani és mivel Zsófi teljes nyitottsággal hallgatta, meg az iroda is inkább egy pszichológus rendelőjére hasonlított, megértő támogató légkörben lehetett, biztonságban – pár percig. 

Zsófi megsemmisült. Komolyan ezen múlt minden. Azon a lufin. 

A papírokat elintézte, a család megkapta a biztosítótól az összeget, ami járt nekik. Még pár hétig Zsófi nyomon követte ügyüket, segített, ahol csak tudott. De valóban egy élet munkája lezárult. A gazdaság megszűnt. Szépen eladtak mindent egy környékbeli nagygazdának, aki monokultúrás gabonafölddé változtatta a szebb napokat élt tanyát. Ez is eltűnt. Ahogy Zsófi önámítása. 

A következő hetek reggelei nem indultak olyan derűsen. A reggeli futás még csak-csak frissített, de az avokádó, a quinoa lekerült a reggeli palettáról. Zsófi torkában érezte már minden vásárláskor, hogy fontos mit vesz, az honnan érkezik, és mikor. Ha valakitől kapott ajándékba egy egyszerű műanyag semmiséget, csecse becsét, ugyan köszönettel elfogatta, de a bácsi és felfúvódott, vergődő, megfulladt tehenei jutottak eszébe. És a szétszántott tanya képe, ami elillant a délibábbal, akár a ballagási lufi. 

Bántotta lelkiismeretét, hogy az ő hibája is ez a pusztítás, és felnyitotta szemét, hogy döntéseinek ekkora súlya van. Kata egy darabig örült, hogy nem kell avokádót reggeliznie, de mikor a kedvenc túró rudiját sem kaphatta meg, az több volt a soknál. Kikelve bájos önmagából, hatéves öntudattal anyja elé állt és kijelentette, hogy „fejezze már be ezt a sóherkedést. Mert már semmit sem kaphat meg, ami neki jár!” 

Zsófi szíve élesen dobbant. Eszébe jutott, hogy lányának a lufi az elröppenő időt jelentette, és szereti a lányát, akinek a legjobbat szeretné. És valóban átlépett egy határt, mert már rég gyalog járt dolgozni, és mire beért, már nem a kifinomultság sugárzott róla. Ő lett Bandika anyukája, akit lenézett, akinek a bőrébe belebújhatott az eltelt néhány hétben. Tükörbe nézett, majd elővette telefonját és utánanézett, miként élhet úgy tisztességesen, hogy nem pusztítja szorongásával kapcsolatait, fogyasztásával a környezetet. De a gondolat, hogy egy döntésen múlhat minden, oly mértékben változtatta meg életét, hogy a kétely minden lefekvéskor összehúzta gyomrát. Nem szabadult tőle. De szerette. Mert segített neki döntéseiben. Elfogadta, hogy gazdagodott általa.